Lucy teste már teljesen elzsibbadt. Összekuporodva bujdokolt. Nem akart látni és hallani senkit, gondolkozni próbált. Érezték az angyalai, hogy odafent van, éppen úgy, ahogy a hatalmas fájdalmát is. Nekik is fájt, és csak reménykedni mertek, az Istennőjük megleli majd a lelki nyugalmát. Sosem helyeselték, hogy a földre szállva elhagyta őket, de nem mertek a döntéseibe bele avatkozni. És lám igazuk lett, sajnos a félelmeik nem  voltak megalapozatlanok. Az Ark sebeket szerzett odalent, az emberi gyarlósággal szemben nem volt felfegyverkezve.

Szerették volna  megnyugtatni, energiát adni, éterit, amely segít felszabadítani a sötét fájdalmaktól, de viharként fújtatott, hogyha valaki a rejtekéhez túl közel merészkedett, így nem zavarták a magányát. Lucynak időre volt szüksége, ahhoz, hogy megértse, és rájöjjön, hol rontotta el. Hogy kivárja, hiányzik- e Leonnak.

Egyik pillanatban a férfira haragudott: őt okolta mindenért, majd nem sokra rá, azt érezte; a saját hibája, nem volt elég tartása, és méltósága. Teljesen kiszolgáltatta magát a férfinak, és nem rendelkezett azzal a megfelelően helyes reakcióképességgel, amivel a konfliktushelyzeteket kezelni tudta volna.

Vagy talán minden földi testbe bújt léleknek saját hibáin keresztül kell megtapasztalnia mi a helyes, és mi nem?

Lucy nem tudta.

 Egyben egészen biztos volt, hogyha újra kezdhetné, mindent máshogy csinálna, főképp soha nem vágyna földi férfira!

Amikor már elapadtak a könnyei, és tündöklő gyémánt halmázzá válva alkottak kisebb dombot, azt hitte minden ereje elveszett. Mégis valahonnan kevéske erőtartalék érkezett; mintha valaki egy lehelet vékony fonál mentén küldött volna  energiát. Feltápászkodott és elindult a csavart törzsű almafa felé.

Az élet fájához.

Életében először érezte azt, hogy vesztes, hogy alul maradt, mint személy, mint lélek. Soha és semmikor nem volt még ennyire kiábrándult, és fájdalmas minden pillanata. A gyötrődő kín, a máskor oly könnyű lépteit ólmosan nehézkessé tették.

Azt hitte, sosem ér oda.

Amikor végre életmentőövként; a leszakított, pirosló gyümölcsbe haraphatott, kiszakadt egy nehéz sóhaj a mellkasából.

Az ismerős és vágyott íz a szájában szétáramolva, gyorsan tovább jutott és felszívódott a sejtjeibe. Az ereje visszatért pillanatok alatt, és némi fény is a lelkébe. Szerencsére a gondolatai is megtisztultak, és elrettenve jött rá, nem ő hibázott. Zotrix, a démon hatása alá került, aki annyira erős gondolathullámokat küldött felé, hogy befolyásolta a tetteit.

A sötétség erejével, a lapos kő meghívásával olyan tudatmódosításokat hajtott végre - ha csak rövid időre is-, amiért az angyalok egészen másképp cselekedtek, mint előtte! Nem vették észre a valóságot, és még őt is, Istennő létére sikerült csapdába ejtenie.

Finoman és árnyaltan.

Zotrix a legravaszabb démon, aki valaha is a földön járt!

Az Istennő ökölbe szorította a kezét, a felismerés hatalmat adott neki. Vissza fog térni a földre, és nem hagyja a szerelmét veszni, sem az angyalokat!

 *

Nicket megrázták a hírek, amiket Michael mondott neki, és alig várta, hogy hazatérjenek a kissé romos Fények Házába. Michael is hiányzott neki, annak ellenére, hogy - a telefonon keresztül-, részük volt egy kis kéjben. Rose fáradnak tűnt, elpilledve ült az autóban, a fejét a vállán nyugtatta.

-Rose, készülj, a sarkon kiszállunk! Frankkal megyünk tovább, már vár ránk a parkolóban.

Michael kiment a fátyolosan deres és csípős hidegbe. Ideges volt. Azt nem tudta miért, mintha a gondolatait  köd takarta volna. Várta Nickéket. Leste, Frank mikor gördül be az udvari behajtóra a páncélozott autóval.

Amikor meglátta a Tűzembert, akkorát dobbant a szíve, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Megpuszilta Rose puha arcát, majd Nickét is, akivel az ujjaik azonnal összefonódtak. A szíve hevesen dobogott, a szerelmének illata felkúszott az agyába, és ismerősen finoman terült el a tudatában. Már alig várta, hogy Nickkel felmenjenek a poros szobába, a hidegbe, ahol a testük majd megmelegíti a másikét.

Rose csak a körvonalait látta-  a kifliként világító hold fényében -, a tetőt borító fóliának, mégis rossz érzése támadt, és furcsa volt, hogy nehéz por szag és kellemetlen hideg fogadja őket odabent.

- Az alagsorban alszunk, amíg  nem lesz rendbe téve minden. Vendégünk is van, egy lány. Mary. Leonhoz tartozik.

- Micsoda?- kérdezte a fémajtó előtt Rose.- Még csak most szakadt el Lucytól, és ő máris más karjaiban vigasztalódik? Ez undorító!

- Ne ítélkezz!- nézett rá keményen Michael, miközben beütötte a bonyolult számkombinációt. - Tudod is te, hogy mi történt, és egyébként sem volt semmi közte, és a lány közt. - Rose elpirult, és el is szégyellte magát, talán valóban túl korán mondott véleményt. Ám akkor sem találta helyesnek, hogy ilyen hamar a Fények Házában van egy  idegen, Lucy helyett. És ezt pontosan így érezte Nick is. Majd valami szörnyűt, amikor a túloldalra léptek. Valami iszonyú büdöset, és pokolit.

A gonosz pár méteres körzetben tartózkodott, ebben egészen biztos volt. Tűzember mivolta akár egy radar, riadóztatta minden porcikáját.

Az elöl haladó Michael után kapott és visszarántotta maga mellé.

- Érzitek?- kérdezte miközben a két kezét vízszintesen kinyújtotta, megakadályozva a többiek előrehaladását.

 - Állj, egy lépést se tovább! Bérencek, vagy démon van itt!- Rose megszédült. Michael nem akarta elhinni.

- Én nem érzem csak…

-Pszt! Itt van valami iszonyúan gonosz.

Ezek után már nem igen beszélt, csak mutogatott.

Rosnak sehogy sem tetszett, hogy vissza kell mennie a városba Frankkal, és egy szállodában kell töltenie az éjszakát.

- Ne beszélj, csak halkan. Óriási veszélyben vagy. A démoni erő  befészkelte magát ide, azonnal  el kell menned!

- Nem akarok nélkületek, én…

- Mi harcosok vagyunk Rose, hallgass Nickre. Minden rendben lesz, kinyírjuk a rohadtakat. – próbálta nyugtatni Michael. - De nem értem, hogy történhetett, egész végig itt voltam, csak pár percre mentem ki az udvarra.

Frank ekkor erélyesen, de gyengéden megfogta Rose karját és kivezette a házból, majd azonnal autóba ültek. Az inas magában imádkozott egész úton, mert ha ezt épen megússzák a harcosok, akkor mindent!Amióta az eszét tudta nem történt ilyesmi, még soha nem járt a támaszponton a gonosz!

 Nick és Michael egy nyelves csókot váltott, és felmentek Ghripp szobájába. Halkan, de precízen szerelkeztek fel fegyverrel és lőszerrel, többet vettek magukhoz az átlagosnál, hogy a többieknek is legyen utánpótlása.

- Mary lesz az! Csak az a nő idegen itt!- állapította meg Nick.

- Jézus!- suttogta Michael. - Igazad lehet. Gondolod, hogy előre megtervezett volt az egész balhé, ami  a motoros banda és Leon között zajlott?

- Tudom is én, de ez a valaki nagyon erős Michael, iszonyú ereje van. Sikerült szörny létére bejutnia ide, úgy hogy még Leon sem érzékelte. Ez nagyon nagy álcázó-képességre vall.

Valami újítás- féle, a fenébe is! A Detrixmon helyébe lépő démon lehet az, senki más! Lassan és óvatosan, megakarom lepni a szemetet!

Mary amikor nem látta senki mosolygott.

Tökéletesen látott mindent a félhomályban. Démon szemei feltérképezték az egész alagsort, és az információt a  gondolataival küldte tovább a bérenceinek, akik a motoros banda tagjainak lelkébe bújtak, majd a testüket birtokba véve, várták a nagy összecsapást. Kis hibája volt az új módszernek,  hogy az élő emberi testekbe bújt bérencek, sokszor irányíthatatlanul, és spontán; emberi gondolatokkal, az előző lélek agyával érzékeltek, beszéltek és cselekedtek. Zotrix férfi démon létére Maryként, nagyon is kívánta a herceget, figyelte a le- fel süllyedő hatalmas mellkasát, az álmában szétvetett erős combjait, és csodálkozott, hogy a fekete hímtagja helyén lévő női testrész, mennyire nedves és bizsergő lesz miatta.

- A fenébe!- káromkodott, majd rágyújtott egy hosszú és vékony cigarettára, miközben várta, hogy a bandája megkezdje a rajtaütést.

Amikor meglátta a belépő Michaelt mosolyt mímelt, de a mögötte lévő robosztus, barna hajú tagra nem számított!

Nick is elmosolyodott, majd lassan, centiméterről- centiméterre, közelebb ment, a fekete hajú, csinos lánynak álcázott pokoli küldötthöz.

Zotrix Marybe bújt teste lassan emelkedett fel, mintha lassított film pörögne. Amikor teljesen felállt, a szék amin ült feldőlt, majd lángra kapott.

Leon ébren volt ekkorra már, mozdulatlan figyelte a jelenetet, a keze pedig fokozatosan a párnája alá vándorolt. A sokkolót nemsokára elérték az ujjai.

Maxim felült, de amikor látta, hogy az önmagától lángra kapott szék tűzcsóvájában kibontakozik a pentagramma jele, azonnal talpra szökkent és rávetette a takaróját, majd addig ügyeskedett míg csak parázs és keserű füst nem maradt az egészből. A többiek mind Maryre szegezték a szemüket és legalább egy fegyvert is. Leon szétvetett lábakkal,  pontosan a démon szívére célozva tartotta a sokkolót.

Zotrix kapkodta a fejét, az egyik angyalról a másikra. Az emberei nem értek oda időben, nem gondolta, hogy valaki majd keresztülhúzza, a szinte halálos csapdát ígérő tervét.

- Lőjjetek!- kiáltotta ekkor Nick, majd meghúzta a ravaszt. Tompám puffantak a lövedékek, feltépve a női test mellkasi részét, de a  rejtőzködő démon továbbra is csak állt némán, a vérezni kezdő melleit bámulva. Majd odanyúlt a vörösre lakozott körmű kezeivel és végigsimított magán, a véres ujjait pedig a szájához emelve, elkezdte nyalogatni az élénk piros és meleg folyadékot.

 Nick ekkor döbbent rá, hogy csak ő lőtt, a többiek még mindig tartották a fegyvert tüzelésre készen, de nem bírták meghúzni a ravaszt, a démon hatása alatt álltak.

- Lőjjetek már!- kiáltotta újra,  majd elindult a szörnyeteg felé.