Zotrix a főhadiszállásán dolgozott, bérenceket gyártott. Egy régi, elhagyott laboratórium területén, amit a kormány már réges-régen lezárt. Titkos kutatások folytak ott valaha, még a hetvenes években, azóta a hely az idő martalékává vált, mivel elfelejtették a földalatti helyet evakuálni, Zotrix legnagyobb örömére.

Imádta a por és doh szagot, az elvetemedett zárakat, a zavarossá vált vakcinákat az ampullákban, a mélységet amely körbeölelte, és a hely sikoltásra emlékeztető kisugárzását.

Emberei ott lézengtek körülötte, bámulták a mestert, akit istenükként tiszteltek.

A démon csak annyira volt emberi külsejű, amennyire szükséges volt. Az arca durva vonású, orra széles és tömpe, fejére kopasz bőr simult, a testalkata pedig semmi hatalmat nem sugárzott, csak tagbaszakadt kamionsofőrre emlékeztette az embert, ha rápillantott. Mégis. A gonoszság határozottan körbelengte őt, sugárzott belőle, egész pokoli atmoszférát alkotva.

A műtő asztalon, amellyel szemben állt, éppen megrándult egy kékes- szürke, rothadó hús szagú holttest, amelynek szívét alig egy perce keltette életre. A démon szájából, hosszú, kígyószerű karok nyúltak ki, felszakítva a mellkas bőrét és belemélyedve egészen a húsba a szívkamra faláig.