Rose nem tudott annyira haragudni az apjára, mint szerette volna. A sokévnyi fájdalom gyűrte a lelkét, ám a büszkeség is kezdte elönteni. Nick barna szemeiben annyi gyötrődés, annyi szégyen, és annyi férfi volt, hogy Rose azt hitte belehal. Legszívesebben az ölelésében töltötte volna minden percét. Vajon mi fogta vissza a férfit, vajon miért száműzte őt az agya leghátsó és legeldugottabb rejtekeibe, amiért sosem kereste őt? Rose észrevette ezt a gondolatát már hangosan ejtette ki.

-Nem tudom- válaszolta férfi, aki közben besétált vele a hűvös, csodaszép kertből az egyik nem használatos helyiségbe, ahol Roset a berendezés nemessége és nagyszerűsége újra emlékeztette, hogy nem akárhol van.

-Tudod, nem volt a legjobb gyerekkorom, még nem tudok neked mesélni róla, bár szeretném, ha tudnád. Az apám verte az anyámat és engem is, talán ezért….nem akartam soha gyereket. Féltem, én sem leszek különb apa, mint amilyen az enyém volt.

Rose szíve összefacsarodott, a keze Nickét kereste.

- Nem haragszom-jelentette ki bölcsen, és tette is tiszta szívből, mert az alatta pár perc alatt, amit az apjával töltött mintha évtizedek vonultak volna el a feje felett.

-Nem mondj ilyent persze, hogy gyűlölsz! Csak remélem, hogy egyszer egy egészen kicsit –csippentette össze az erős ujjait a férfi- majd jelenthetek neked valamit. Szeretném Rose nagyon!

- Apám!- Rose újra az ölelő kezekbe pördült és megint sírt apja és lánya. A könnyeikben boldogság cseppek ragyogtak kifelé, tudatva a világgal egymásra találtak.

- Annyi mindent kell majd elmondanom. És neked is mesélned kell. A gyerekkorodról, anyádról…

- Úgy lesz, csak adjunk egymásnak egy kis időt!