Leon nem értette magát, nem tudott visszaemlékezni, hogy valaki valaha is ennyire kifordította volna önmagából, mint a mostohalánya, akit most éppen a falhoz szorított és a csuklóját tartotta fogva. Aki nem félt tőle! Lucy aztán nem volt egy kis nebáncsvirág!

- Szóval nem félsz tőlem?

- Nem képzeld csak, te szikla! Nem remeg a kezem- lábam!- Ettől függetlenül a homlokán izzadság gyöngyözött, a férfi közelségétől még inkább kiszáradt a szája, és rettenetesen  kívánta!

-Lucy –lehelte Leon elmélyült hangon. Ezt az éjszakát máshogy képzeltem el. Miért vagy ilyen vad mondd csak?

-Nem vagyok az, te vagy aki megszokta, hogy a nők hódolnak neked, lesik a parancsaidat és bólogatnak mint a bábok. Tudod én más vagyok, ember saját akarattal. -A lánynak villogtak a szemei, az arcára a düh leheletnyi rózsapírt rajzolt.

Leon lenézett a lányra, a pillanatnyi zavara elmúlt kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Lucy az első olyan nő volt az életében, aki nem hódolt be a rangjának és tekintélyének. Egy aduja maradt, a teste, aminek eddig egyenetlen nő sem tudott ellenállni, vajon Lucy képes lesz?